Telihold Velencében

A sok szépséget és furcsaságot egy középkorú író, irodalomtörténész és egy kislány, a 10 éves gyermeke szemüvegén át látjuk. A Telihold Velencében című könyv szerzője megtette azt, amire nagyon sokan csak vágyunk: hónapokat töltött a városban. Hol végtelen rajongást, hol kiábrándultságot érez, miközben mindent megtud a város születéséről, történetéről és egészen sajátos hangulatú, lenyűgöző útleírást, esszékötetet ad az olvasói kezébe.

„– Egy nagyon pici hely, ahol mindennek jelentése van, mert nincsenek Velencében holt terek, nincs olyan hely, amiről elfeledkezhetünk, vagy ami nem jelent semmit. Van valami álomszerűség ebben a csodálatos és szép zsúfoltságban” – mondja Bánki Éva a podcastban a Soundcloudon és a Spotify-on. 

– A szomorúság és az öröm, ez a két érzés végig párhuzamosan halad a regényben, Velence kétarcúságáról beszélhetnénk, ha nem lenne ezer arca, és nem lehetne megismerni mindet a városban. Ezt természetesen befolyásolja – és ez nagyon komoly dolog – az időjárás is.

A januári, februári Velence az örökös ködjeivel, a titokzatosságával, a karneváljával tényleg földöntúli, de nyomasztó hely. Ellentétben a tavaszi, a káprázatos, a napfényben lebegő Velencével. Ezek a képek vagy képzetek egymás mellett vannak, és a velenceiek nagyon jól tudják, hogy egyik városban ott a másik város…

Cobino István fotója

Az író elmondja, hogy a szomorúságnak más oka is van: bár törekedtek erre, és a lehetőség is benne volt a városban, mégsem sikerült egy jólétre, műveltségre, gazdagságra alapozott, tökéletes társadalmat létrehozni itt. Miközben múzeumokba, templomokba, a város nevezetességeihez is elviszi az olvasót a szerző, nagyon sokat megtudunk a helybeliek életéről. A velenceiek, bár szívesen megállnak és szeretnek hosszan csevegni bárkivel, magukról semmit sem árulnak el. Hogy mennyire élhető ez a város, arról is megkérdezem a podcastban Bánki Évát.

Bánki Éva író – Fotó: Máté Péter/Jelenkor Kiadó

– Velence annyira drága, hogy a tősgyökeres velencei családok nem tudják a mindennapi életüket finanszírozni. Semmi nincs a kulturális javakhoz való közös hozzáférésből, ma egy átlagos velencei nem tudja megfizetni a Fenice-ben az opera belépőjegyet, noha a közös műélvezet jelentős szerepet játszott a társadalmi békében korábban. Egyszerűen Velence a turisták kiszolgálására létrehozott szolgáltató város lett. A házak felújítására nincsen pénz, azt általában befektetők veszik meg. A született velenceiek kimenekülnek, és még ha ott is dolgoznak, Mestrében laknak, közben pedig nagyon sok öreg él a városban, vagyonokat érő ingatlanokban. Egy Velence távolabbi pontján épült ház ma milliárdokat ér, felfoghatatlan összegeket, és ezeket az öregeket megpróbálják intézetekbe szorítani a családtagok, megpróbálják lemondatni őket a tulajdonukról. Élnek tehát tősgyökeres velenceiek a városban, de ez a fajta életforma ma már csak külföldieknek vagy a leggazdagabbaknak finanszírozható.