Olasz és török kémek központja volt egykor Raguza – PODCAST
2024-02-05

Imádnivalóan vicces, letehetetlenül izgalmas és szívszorítóan szomorú. Talán csak az utolsó jelzők szorulnak magyarázatra. Senki nem tudja, milyen lesz tényleg megöregedni, de már ötven körül érzi az ember, hogy a lelke megállt valahol évtizedekkel korábban, és  csak a tükör, a teste, és a külvilág reakciói mutatják, hogy amilyennek gondolja magát az köszönő viszonyban sincs a valósággal. Osman megmutatja, hogy nyolcvan fölött milyen mértékű ez a különbség, de úgy, hogy nevetni kell rajta. Akkor is, ha sírni volna jó, mert például Stephen már csak nagyon ritkán képes emlékezni arra, hogy ő kicsoda, olyankor pedig csak az jár a fejében, mit tegyen, hogy ne legyen terhére a feleségének. Vagy például Joyce rajong a jóképű férfiakért, és leginkább egy csitri cserfességével, lelkesedésével él, de hát mégis csak egy idősotthon lakója. Vagy ott van Ron, akit földre visz egy betörő, de igyekszik úgy tenni, mintha nem fájna kegyetlenül a gerince, hiszen ugye fiatalon hozzászokott az ilyesmihez. A Csütörtöki nyomozóklub minden rendőri tiltás ellenére veszélyes helyzetekbe keveredik, simán végigülik az autóban, míg egy férfi kihasogatja a kerekeket és beveri a szélvédőt, megmagyarázva persze, hogy ezt elijesztésnek szánja. Nem tudhatja, hogy a klubtagok nem ijedősek, talán mert a saját életükön kívül nincs mit elveszíteniük. (A barátjuk életét sokkal jobban féltik.) Osman sorozata teljesen kikapcsol, és ez a negyedik rész is hozza azt, amit a korábbi kötetekben zseniális. Ebben a történetben még egy műtárgy hamisító lelki életét, egy drogkereskedő belső vívódását is megismerjük, miközben azt figyelhetjük, hogy egy hajdani kém, egy tapasztalt egykori pszichiáter és a többi „rámenős” klubtag  mennyivel hatékonyabb, mint a rendőrség. Ha ezeket a párbeszédeket sikerülne filmre átültetni, akkor nagyon várnám azt a filmet, pedig általában elkerülöm az adaptációkat.