Itt, odaát, félúton

Lehetetlen tőlük szabadulni. A kötet történetei a legváratlanabb pillanatokban bukkannak elő. Meglátok az utcán egy kisgyereket, ahogyan anyja kezébe kapaszkodik: „Velem vagy, ugye, anya? Veled, kisfiam.” A teljes elfogadás jut eszembe, és a Félúton című novella finomsága, gyengédsége. Közlekedési híreket hallok a rádióban, szorongok kicsit, hátha most vált át olvasásból közvetítésbe a beszélő: „Arra kérem a Ford Mondeo vezetőjét, hogy kezdje meg a fékezést. Hall engem… Lassítson, nagyon kérem!” Megcsörren a telefonom, nem nézek a kijelzőre, titkon várom azt a hívást – „…mindig is elfeledtem megmondani neked, hogy…” – amiről az egyik novellában olvastam, mert az én telefonomban is vannak számok, amelyeket már hiába hívnék.

Légrádi Gergely novelláiban ott a titok, ami a mi titkunk lesz majd. Az író néhány szóval – váratlanul – egészen új múltat vagy jövőt  teremt a szereplőinek, akikről pedig azt gondoltuk, hogy már ismerjük őket. Aztán szépen beköltöznek hozzánk mindannyian: a bűntudattól gyötrődő Mária, a beteg ujjába fúródott szilánkkal küszködő orvos, a szülői háztól nehezen elszakadó fiú, és a többiek. Az ő történetüket mi írjuk tovább. Podcast: Légrádi Gergelyt kérdezem a novellái születéséről.