Egy cirkuszigazgató mindennapjai – Anyaság rocks!

De jó, akkor nem vagyok ezzel egyedül! – megkönnyebbült sóhaj szakad ki az olvasóból már az első fejezetek után, mert az anyukák úgy egyébként nem szívesen panaszkodnak. Legalábbis arról nemigen, hogy mindennap magas vérnyomással indulnak munkába, mert otthon az ébresztés-reggeliztetés-iskolába indítás a legnagyobb elszántsággal sem megy vita nélkül. Arról sem beszélnek, hogy amikor otthon vannak a gyerekek, egy épkézláb gondolat sem fér be a fejükbe, mert vagy kérdeznek, vagy kérnek, vagy valami olyasmit csinálnak, ami miatt épp nagyon hallgatnak, az meg gyanús. Nem meséli el barátnőinek az anya – ha egyáltalán látja őket valamikor – hogy elfáradt, elege van, és  kétségei támadtak, ezért aztán örül nagyon Fiala Borcsa könyvének. Mert ő meg kimondja. Ráadásul cseppet sem panaszkodva, hanem a teljesen tipikus helyzeteket, érzéseket a vicces oldaluknál megfogva.

Fiala Borcsa a WMN internetes magazin főszerkesztő-helyettese, újságíró és blogger

– Szerintem az a jó anya, akinek folyamatos lelkiismeret-furdalása van, és akiben néha felmerül, hogy úristen, biztosan jól csinálom? Úgy éreztem, a cirkuszigazgató hasonlat nagyon illik az életemre, az oroszlánidomárság, a kötéltáncolás… A blognak – amit 5 éve kezdtem el és másfél éve hagytam abba – az volt a címe, hogy hogyan őrizzük meg a fejünket a gyereknevelés oroszlánszájában, és mivel nem szeretek boldogtalan lenni, nem szeretem magam rosszul érezni, ezért minden helyzetben megtalálom, amitől az pont jó lesz, meglátom a dolgok humoros oldalát. A blogolás egyébként nagyon jó terápia volt, mert amíg az ember eljut odáig, hogy megírja azt a történetet úgy, hogy az szórakoztató legyen, hogy ne intimpistáskodjak a saját életemmel, tehát legyen neutrális, de azért mégis legyen személyes, és hogy azzal más is tudjon azonosulni – hiszen nyilván minden anyuka ugyanebbe az oroszlánszájba dugja bele a fejét nap mint nap -, ennek a megírása pár órás folyamat, ami alatt az kerek lesz, és akkor már magát a problémát is le lehet zárni – mondja a szerző.

„Az idő zsugorodását ellensúlyozandó például el kellett kezdenem intenzíven multitaskolni, elvégre nőből vagyok, tudok több tevékenységet is végezni egyszerre. Így a telefonbeszélgetéseimet mosogatás, a barátnők lelkének ápolását főzés, a zenehallgatást futás, az olvasást szobabiciklizés, a vasalást tévézés, a hírek átszaladását pedig vécézés közben szoktam intézni. De ha igazán kipihent vagyok, akkor a reggeli kávélöket után őrült sebességre tudok kapcsolni. A múltkor például egyszerre főztem húslevest, paprikás csirkét, két serpenyőben palacsintát, miközben teregettem, leckét írattam a gyerekekkel, és mandarint hámoztam és tömködtem a szájukba.”

A könyvben jól mulatunk az állandó időhiányon, a végeláthatatlan logisztikázáson, a trükkökön, amelyekkel pár percnyi hallgatásra lehet bírni két kiváló verbális képességgel rendelkező gyereket, azon a már májustól gyomorszorító kérdésen, hogy mi lesz velük a nyári szünet 11! hete alatt…, és az olvasó legszívesebben azonnal elkezdené sorolni az idevágó saját sztorikat, mert Fiala Borcsa – a könyvével – mintha kinyitna egy szelepet.

– Abban növünk fel, hogy a legnagyobb jótétemény, ami egy nővel történhet – nézd meg a Disney filmeket vagy a romantikus filmeket -, hogy ha férjhez mész, és utána az anyaság szent szerepébe belekerülsz. Akkor verd a fenekedet a földhöz örömödben, mert innentől fogva neked tök jó. Nyilván vannak szuper pillanatok, és a világ minden kincséért nem cserélném el az életemet, a családomat, a gyerekeimet bármi másért, de azért lássuk be, ez nem mindig tök jó, az anyaságnak sok nehézsége van. Nagyon sokat szoktam beszélgetni a gyerekeimmel, adok is a véleményükre, és azt érzem, hogy az utóbbi időben már egy fokkal könnyebb, mert nagyok, a fiam 12 éves, a lányom pedig 14. Rengeteg dologról nagyon okosan, nagyon éretten gondolkodnak. Tehát ha valakinek kisebb gyerekei vannak, akkor szeretném nekik mondani, hogy ez idővel tényleg sokkal jobb lesz… De én igazán most látom, hogy az az idő és energia, amit befektettem, az megtérül. Megérte, hogy az egész életemet hozzájuk igazítottam, hogy azért tanítottam nagyon sokáig angolt és nem akartam más karriert magamnak, mert így mindig haza tudtam hozzájuk menni, dolgoztam, ameddig ők iskolában vagy óvodában voltak, és utána minden délutánt, estét, hétvégét az elmúlt tizenakárhány évben velük töltöttem.  

„… nálunk bizony van egy kérdés, amitől jobban rettegek, mint a „Mi lesz ma a vacsora?” címűtől, pedig megmondom őszintén, már attól is a jeges rémület és maláriás váltóláz kerülget. Ez a Legborzasztóságosabbnál Is Iszonytatóságosabb Hipersűrűn Felbukkanó Irtózatos Kérdés pedig két fő tulajdonsággal bír: 1. Mindig egy hímnemű egyed szájából hangzik el. 2. Minden egyes esetben úgy kezdődik, hogy „Hol van a …?” Végül is vehetném bóknak, hogy azt hiszik, mindig, minden egyes nyamvadt tárgynak, csetresznek, nippnek, apró basznak, kisautónak, babafülnek, rágóguminak, lególézerkardnak, tölténynek, üveggolyónak, újságkivágásnak, szagos radírnak, piszlicsárénak és lófüttynek csípőből vágom a pontos koordinátáit, tehát elég csak kimondani a varázsholvant, hogy lefuttassam a programot a szoftveremben, és lézertekintetemmel rögvest átlássak a káoszon. Így szerintük nincs is más dolguk, mint elém állni a holvannal, majd árnyékként követni és további mágikus erejű holvanokat zsolozsmázni a fülembe, amíg elő nem kerül az áhított tárgy.”

Fiala Borcsa leszögezi, ő tanácsot nem adhat senkinek, mert nem biztos, hogy ami náluk működik, az máshol is beválna, de azért van néhány ötlet, amit a jó szemű olvasó észrevesz, és az első adandó alkalommal ki is próbálja. Például kritikus helyzetekben a számolást tízig, negyvenötig, kétszázharmincig. Vagy a gyerekek elengedését a sarki közértbe, egyedül, akkor is, ha beleőszül az ember abba a pár percbe, amíg visszaérnek, vagy a testvérek konfliktusainak ravasz meg/kioltását. Apropó, mi a helyzet a türelemmel?

„Elsőre persze mindig szépen, nyugodt, kimért, türelmes hangon szoktam az instrukciókkal ellátni őket, de néha bizony feszegetik a határokat, börtönlázadást szimatolok a levegőben, visszaeső bűnözést, immorális értékeket gyanítok, és akkor kénytelen vagyok kidomborítani rossz zsarui értékeimet, üvöltéssel, csapkodással, hörgéssel, illetve fánkstresszzabálással és whiskyvedeléssel egybekötve, persze csak a hitelesség kedvéért. Ráadásul, és ezt most igazán nem dicsekvésből mondom, smasszeri teendőimet piszok jól is csinálom. Észrevettem például, hogy ha anyailag elbődülök, hogy „Most azonnal befejezed a bohóckodást, és rendesen kapaszkodsz a villamoson, RAZ , DVA, TRI !”, akkor nemcsak az én gyerekeim szarják össze és vágják haptákba magukat rögvest, hanem mindenki más is a járművön.”

Az Egy cirkuszigazgató mindennapjai remekül elfér az éjjeli szekrényen, és kifejezetten ajánlatos előkapni azokban a pillanatokban, amikor a sötétben, a csendben, elalvás előtt épp elkámpicsorodnánk: milyen anya vagyok én, hogy ma is végigveszekedtem az egész estét/napot, mit gondolnak rólam a gyerekek, egyáltalán szeretnek-e még…? Elég egy jól irányzott fejezet, máris megállunk a „rossz-anya-vagyok-spirál” tetején, és arra az estére már nem pörgetjük bele magunkat. Tiszta haszon, ha az író humorra való fogékonyságából is magunkra szedünk valamit. (A podcastban sztorik: gyerekek begyűjtése az iskolából, gyerekszoba kincseinek likvidálása, vers arról, hogy mindig az anya a hibás.)