Karmaváltás

„A gyerekeim tanítottak nekem újabb megközelítést: hogyan tudjuk a legjobbat kihozni a megváltoztathatatlanból is? Ők az én spirituális tanítóim, akik lelassították velünk az időt (az ő fejlődésük lassúbb, mint az átlagosan fejlődő gyerekeké), akik ezáltal türelemre tanítottak, és arra, hogy rálátásomat a részletekre is tudjam fókuszálni (az autisták pont a részletekben erősek). Megtanítottak arra, hol húzódnak a saját határaim, amelyeket, ha nem tartok tiszteletben, kibillenek az egyensúlyomból, és ezzel együtt billen a család is. Sosem foglalkoztatott túlságosan mások véleménye, de ezekkel a gyerekekkel végképp meg kellet tanulnom minden egyes nehéz helyzetben pengeéles tudatossággal rangsorolni, mi az igazán fontos, és következetesen ennek megfelelően cselekedni…” – ezt írja előszavában Lohonyai Dóra, a Karmaváltás című könyv szerzője. Indiában hónapokat eltölteni, lakást bérelni, papírokat megszerezni, napi rutint kialakítani, az ételek ízét, az emberek szokásait, elvárásait megszokni egyedül sem egyszerű feladat.

Miben bízott, mire számított az erős, talpraesett, és egyébként világlátott édesanya, amikor három – egyenként is nagy figyelmet igénylő – kiskamasszal útra kelt? – erről szól a podcast.

És itt egy rövid részlet a könyvből:

„…Befutott Uma, a bejárónő is, aki hol jön, hol nem, de legalább amikor itt van, mosolyog és gondolkodik. Azt mondta, a teraszt mindig be kell reteszelni, különben a majmok kinyitják és kirabolnak, felzabálják a hűtő tartalmát. Főleg a tejet és a banánt szeretik, de a szappant is.

Attól is lelazultam, hogy a templomi egyórás csendes pihenő helyett „hivatalos felkérést” kaptam, hogy a folyosón foglalkoztassam az eddig nem kicsit hangoskodó fiaimat. Sajnos Kende értelmi szintje miatt szinte kezelhetetlen, sokszor nem érti az ok-okozati összefüggéseket és így nehezen fegyelmezhető. Mivel képtelenségeket csinál és beszél, Karsát is magával sodorja a vég nélküli és idegfeszítő idétlenkedésbe, céltalan káromkodásba. Én erről előre tájékoztattam a Gurut még augusztusban, hogy tudja, mit vállal, és meg tudja-e oldani? De itt nem szokás előre gondolkodni. Itt az emberek a jelenben vannak és a „don’t worry” szállóige, melyet a szokásos fejingatás kísér. (Már nekem is egész jól megy, és ráadásul spontánul jön!)

Így aztán a szokásos egyórás helyben fekvés helyett tíz percet feküdtek azzal az ígérettel, hogy ha ezt jól teljesítik, utána olvasok nekik és játszunk. A játékba fejlesztő, iskolai feladatokat csempésztem, ezzel ma túl is teljesítettük az eddigi napi tanulási normát. Hiába, erőlködve minden nehezebb volt.

A gyerekek egyelőre nagyon szenvednek a friss apahiánytól. Azt játsszák, hogy rakétát építenek, amivel hazarepíthetik magukat. A rajzaikon pedig teleportáló gép jelent meg, mely az otthoni szobájukba varázsolja őket. Fantasztikus ez a gyors feldolgozó képesség.

Kíra a legnyitottabb – autistákra nem jellemző módon. Ő még a csípős ételeket is megkóstolta, és a barátságtalan, minket ufóként kezelő indiai gyerekekkel is próbál kapcsolatot teremteni a maga kis suta módján, de nagyon lelkesen. (Az autistákra gyenge szociális képességek a jellemzők.) Ő mindenhol elvan, a maga kis zárt világában, szinte mindegy neki, hol. Derűsen és lassan, de biztosan szívja magába az információt. Ő még a gyógyítást is élvezi. Van a templomban egy „fejingatós néni”, Nagashri, aki, amikor az energia átfolyik rajta, rázza a fejét. Kíra egész nap róla beszél. Az egy gondolaton való elakadás, annak körbe-körbe való ismételgetése viszont tipikusan autista dolog.

Karsa nagyon talpraesett, ha én elfelejtek időben szólni a riksa sofőrnek, hogy hol kanyarodjon le, ő már intézkedik is, angolul, határozottan, férfiasan. Ő férfinak született. Viszont sokat panaszkodik, hogy hiányzik neki az osztálya, a tanító nénijei, az otthoni élete. Nem tetszik neki India, ő felméri, hogy itt a dolgok nem működnek hatékonyan, és mint gyors embert (ebben rám hasonlít), ez őt is idegesíti. Együtt tanuljuk a türelmet.

Kende elvan az auto-riksák, motorok és markolók, valamint traktorok bűvöletében. Ez az ő világa. Ha ezek közül bármelyik utunkba kerül, márpedig itt ezek hemzsegnek, ő lelkesen ordítva közli „anya, markoló!!!!”, „anya, auto-riksa!!!”, mintha most látna életében először ilyet. (A hangerő-szabályozási nehézség is jellemzően autista dolog, a világ összes módszerével próbáltam az ordításról leszoktatni, egyelőre sikertelenül.) Ilyenkor lelkesedésében rendszerint be is ver egyet a mellette ülőnek, vagy kézzel erőteljesen és türelmetlenül a mutatott tárgy felé fordítja az illető fejét, aki általában én találok lenni. Kende naponta százszor megkérdezi: „– Mikor megyünk haza? Apa mikor jön?” Igen, megint az ismétlés. Nála ez hatványozottan van jelen és biztonságérzetet ad neki. Ma a meditáció alatt, míg Tejeskávé és a többi böfögős (baba!), gyógyulni vágyó kannada nyelven, monoton hangon mantrázott, Kende őrjöngve ordítozta, hogy ő repülőt fog lopni és azzal megy haza apához és az osztálytársaihoz. Szívszorító látvány volt.

Összességében nagyon nehéz a frontot tartani úgy, hogy eredményt még nem látok (de alig három hét alatt hogy is várhatnék?), viszont szemmel láthatólag egyelőre a szeretteim szenvednek a helyzettől, és még én magam sem mondhatnám, hogy kifejezetten élvezem az itteni életünket, egyelőre. Ha nem lenne bennem egy erős bizakodó hang, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell, akármi is ez, már összecsomagoltam volna. De tudom, hogy egy jó cél érdekében jöttünk. Ha maradnunk kell, hát maradunk, ha nem, hát megyünk. Legföljebb egy újabb, meglehetősen kalandos tapasztalattal gazdagodtunk…”

A könyvről és a szerzőről ide kattintva tudhatsz meg még többet!