Jobb, ha nem tudod, mi jár a fejemben

Ez a könyv egyáltalán nem jellemző az íróra. Nem. Egyáltalán nem hasonlít a korábbi regényeihez – ez járt a fejemben az első száz oldalig, aztán meg az, hogy na és akkor mi van? Mármint, hogy miért is ne indulhatna el ismeretlen területekre egy krimiíró? Miért ne bújhatna kikent-kifent, nagyhangú fiatal nők bőrébe, akik tűsarkúban tipegve, kis táskájukat lóbálva, (ál)márkás cuccokban követelik maguknak, ami jár. Miért ne időzne a szerző olyan lányok fejében, akiknek ott meg sem fordul, hogy tanulhatnának, netán dolgozhatnának, hiszen mindig akad egy akármilyen pasi, aki fizet egy óra hancúrozásért? Aztán amikor három ilyen csaj összetalálkozik, elég, ha csak az egyik teljesen gátlástalan, akár gyilkosságba is hergelheti a többieket. Szóval ilyen kívül mutatós, belül kissé sötét koponyákban múlatjuk az időt a regény elején, és az sem sokkal felemelőbb, amikor a velük szemben elhelyezkedő középkorú Anne-Line gondolatait ismerjük meg. Ő igazán tud gyűlölni. A három lány csak magát szereti. Ez a nő viszont még magát sem. Móresre tanítaná a társadalom élősködőit, ha tudná, úgy érzi túl sokkal találkozik a munkaügyi központban, ahol dolgozik.

De akkor tekintsünk a világra kicsit – még egy nő – Rose szemén keresztül. Félelmetes, gyűlölt hely lesz rögtön a világ, ahonnan menekülne már a Q-ügyosztály egyébként megbecsült munkatársa. Aki ismeri Jussi Adler-Olsen korábbi regényeit, tudja, Rose meglehetősen furcsán viselkedik, előfordul, hogy saját testvérének adja ki magát, és jó ideig úgy jár be dolgozni, de remek munkaerő és szerethető. Most azonban csak démonokkal viaskodik. A kollégái pedig döbbenten olvassák a nyomokat, amelyeket a pszichiátriáról kiengedett nő a lakásában – füzetekben, falon, bútorokon – hagyott.

Nem kéne már egy pont, ahol az olvasó megvethetné a lábát? Az rendben, hogy a Q-ügyosztály talált egy régi gyilkossági esetet, ami nagyon hasonlít egy mostanihoz, de hogyan kerül itt képbe, a hajdani rémtetteivel kérkedő háborús bűnös nagypapa, aki ráadásul már nem is él! Kinek állt útjában egy szép és közkedvelt tanárnő, hogy olyan csúnyán végezte? S vajon miért is kell mindent megtudnia az olvasónak az acéltömbök gyártásáról? Egyszer csak felpörög a történet, és sorra egymásra fonódnak a szálak, sőt a végén még vár egy kanyar is az olvasóra. Szóval érdemes átverekednünk magunkat az öntörvényű, zaklatott lelkű, vagy erőszakos nők között, mert egy igen izgalmas krimi kerekedik ki előttünk. És bizony ez már nagyon is jellemző Jussi Adler-Olsenre. A podcastban Dobosi Beáta szerkesztővel próbáljuk megfejteni a Szelfiket, és további támpontokat is adunk.