Elolvastam a Halásznegyedet

Nagyon jó úgy elkezdeni egy könyvet, hogy ránézek a borítóra, és tudom, hogy majd mindig fogok rá emlékezni. Várom a szép mondatokat, a számomra ismeretlen napsütötte utcákat és a szenvedélyt, ami viharossá tehet egy családi ebédet, mert csak kicsit tudják és akarják visszafogni magukat. Kimondják, ami fáj. Olaszok persze. Őszinték, persze. Most, amikor tudom, hogy van egy kis időm, és épp senki nem szól hozzám, akkor kezdem el olvasni az első mondatot. És két óra múlva az utolsót. Ittam közben két korty kávét. Utána pedig ettem egy nagy hideg barackot. Erre is fogok emlékezni. Mennyire passzol ehhez a regényhez.

Tudtam, hogy szeretni fogom, mert az előző részről, A visszaadott lányról is sokáig meséltem mindenkinek. Annyira szokatlan volt egy ilyen történet, ahol az érzelmek felülírnak mindent. Létezik az, hogy valaki sok év után visszakéri, amit egykor örökre odaadott? Akkor is, ha az történetesen egy gyerek? Akkor is, ha emiatt csak rosszabbak lesznek a körülmények? Az anyáé is és a gyereké is? Hol van e mögött az érdek? De minderre most, amikor elkezdem a Halásznegyedet, nem is emlékszem. Konkrétan egy hangra sem emlékszem az előző könyvből, csak az elragadtatásra, milyen elképesztő, ahogyan a valószínűtlenül dallamos nevű Donatella Di Pietrantonio ír. Mint valami szokatlan íz, amivel még sosem találkoztam, pedig kóstoltam már egy s mást…

Tehát a könyv első harmadáig fogalmam sincs, milyen évtizedek vannak a narrátor mögött, akinek az életébe váratlanul beront a húga, egy kisfiúval a karján, és úgy tűnik, el sem akar már menni. Csak zaklatott és követelőző. Milyen kapcsolatban is voltak ők ketten gyerekként? Még nem dereng, csak kísérem őket Pescara tengerparti városrészébe, ahol halszagot visz a szél, és a férfiak ruhájába, bőrébe is beette magát ez a szag. Az ott élők számára ez természetes, ahogyan az összetartozás is – sosem lehet tudni, mi történik a vízen, vagy lesz-e holnap munka, és ki mihez kezd az adósságaival, felőrli-e majd a kétségbeesett düh az asszonyokat, akiknek eszükbe sem jut nem kitartani. Közös sorsuk az évek alatt vonallá préselt már a szájukat, hallgatnak, ha kívülálló kérdezősködik.

A regényben sokáig nincs visszaemlékezés, csak ha olyan jön szembe a tengerparton vagy a kórházban, akihez gyerekkori emlék kötődik. Csak látom ezt az irodalmat tanító, igényes, visszafogott, gyerektelen nőt a fényes fekete hajú, szép férjével, a fogorvossal, aki gyengéden szereti őt. Néha előbbre lépek a nővel együtt az időben, szüleivel találkozik, vendégségbe megy a professzorához, és aztán elfogadom azt is, hogy akiket megátkoztak, azok elvesztik az irányítást az életük felett. Nemsokára már tökéletesen emlékszem, miért is lett elválaszthatatlan az a két kislány, amikor életükben először találkoztak, és megtudták, hogy testvérek. Emlékszem a képre, hogy fejtől lábtól aludtak az állott szagú, elhasznált ágynemű között, és tényleg, Adriana már akkor is fékezhetetlen volt, talán mert többet is tudott az életről, többet is mert elvenni mindenből, mint a nővére.