Lélek és zene

Minden hajnalban felkelti az apja a fiút, hogy gyakoroljon. Hegedüljön még tökéletesebben, mert közeledik a nap, amikor a fekete hegedűs elé kell állni, s ha nem elég jó, úgy jár mint az apa.

Megrendítő a kisfiú ártatlan elfogadása, reflexszerű mozdulatai félálomban, hite, hogy apa jót akar, szeret, miközben az olvasóban gyűlik az indulat, hogy de hát mit akar? S mit akar a felnőtt fiú, amikor segít apjának szívrohamot szimulálni egy sokkoló bevetésével, mert akkor talán megtörhető az anya átka? Vagy miért nem fordul vissza a nő a szakadó esőben, pedig nyomasztó a csend a kihalt utcán, érzi, hogy mindjárt baj lesz… Dragomán György novelláskötete olyan érzelmeket korbácsol fel, amelyekre talán már nem is emlékszünk. Gyerekkori félelmeink, az értetlenség, amivel a felnőttekre nézünk, a pokoli düh, amikor megcsalnak, a kiállás valamiért, az elfogadás… Ami a novellákban közös, az a zene, egy hangszer, egy dallam, egy koncert, egy tehetség, egy hang, egy gitárszóló. Mindegyik történet külön kis világ és nem csak a zene révén van átjárás közöttük. Felbukkannak tárgyak itt-ott, előkerül ugyanaz a figura, akivel már találkoztunk korábban, de megváltozott, kicsit mintha regényt olvasnánk. A novellák szereplői kétségkívül bátrak, nem fordul vissza, nem kérdez, nem tántorítható el, a történetek hősei sokszor gyerekek, egyedi hangon megszólalók: Mi lesz most,  hazatér anya, pedig egy évvel ezelőtt azt mondták, meghalt? Milyen furcsa, fehér ruhás angyalok húzzák kötélen a teraszról a karácsonyfákat. Igen, ott a szekrény mögött a hasadékban látszik a vékony fehér arc, nagyon ijesztő, el kellene tűnnie. Szülőnek lenni, és nem kihasználni a gyerek kiszolgáltatottságát – ez az, ami Dragomán György számára fontos kérdés, ahogyan a leglényegesebb amit a hatalomról mond. Podcast: Dragomán György gyerekkori emlékei a novellákban.