– Fárasztó összpontosítani, hogy a hozzám beszélő ne vegye észre, mennyire kell koncentrálnom, hogy összeszedett maradjak. És kiábrándító, hogy néha nem jutnak eszembe dolgok.
– Milyen dolgok?
– Szavak, helyek, ilyesmi.
– Tudna mondani néhány példát?
– Gondolok egy szóra, tudom, hogy mit akarok mondani, de amikor odajutok a mondatban, hogy kimondjam, nem jut eszembe.
– Ilyenkor mit csinál?
– Igyekszem körülírni, szinonimát találni.
Éva lejegyzetelt néhány sort, majd folytatta:
– És a helyek? Mintha azt mondta volna, néha nem jutnak eszébe helyek.
– Igen. El kell mennem valahova, és hirtelen nem tudom, merre találom a helyet, ahova elindultam. Ne értse félre: nem azt nem tudom, hova indultam, hanem az bizonytalanít el, merre van. Ez így érthető?
– Igen, köszönöm. És, mondja, mióta van ez így?
– Nem tudom, doktornő. Nem futtattam kontrollprogramot magamon.
– Értem. Mégis fontos lenne többet megtudnom arról, mikor jelentkeztek ezek a tünetek.
– Nem tudom. Talán hetekkel ezelőtt. Talán néhány hónapja.
– Esetleg a felesége segíthetne nekünk. Megkérdezném őt is.
– A feleségemet hagyjuk ki ebből.
– Miért?
– Nem akarom terhelni ezzel. Neki a gyerekekre kell koncentrálnia. Egyébként is, ebben ő aligha tud segíteni.
– Biztos benne? Sok esetben éppen egy közeli és mégis külső szem tud segíteni.
– Az lesz most maga, doktornő. Ezért vagyok itt. Azt akarom, hogy a feleségemet ne vonjuk be. Még ne.
– Rendben. Akkor mondja el, mit tapasztalt még az elmúlt hetekben.
– Úgy érzem, mintha hamarabb fáradnék el munka közben. Olyan lettem, mint egy kisiskolás. Elkalandozik a figyelmem. Egyszer csak azt veszem észre, máshol járok és elvesztettem a fonalat. Ez megrémiszt. Magát nem, doktornő?
– Nézze Miklós, nem vagyok ijedezős fajta. Amit pedig elmond, sőt, amit én tapasztalok magával kapcsolatban, az – legalábbis egyelőre – nem ad okot arra, hogy megrémüljek.
– Ámen.
– Maga hívő?
– Nem, ateista vagyok.
– Akkor miért mondta, hogy ámen?
– Tekintse, mondjuk, egy gondolkodó ateista ámenjének.
– Hogy értsem ezt?
– Nagyjából meg tudom mondani, miben nem hiszek. Miközben tudom, lennie kell ott, talán legbelül, talán máshol valaminek. Vagy valakinek. Tehát, kizárásos alapon én is hiszek valamiben. De mindenekelőtt magamban. Nélkülem ugyanis minden összeomlana körülöttem. Minden, amit felépítettem. Mindenki, akiért felelős vagyok. Én azért vagyok, hogy megoldjam a problémákat. Otthon és a munkahelyen. Ebben vagyok a legjobb. Valójában ez a foglalkozásom. És, úgy tűnik, a hobbim is.Úgyhogy, doktornő, segítsen, és találja meg, mi a bajom, mert olyan dolgok történnek velem, amelyek mellett napról napra nehezebb feltétel nélkül hinnem magamban….„