Lányok csöndje

Hatodszorra kezdek neki ennek az írásnak. Van itt egy podcast, egy jó interjú, amelyben Szpisják Blanka az Athenaeum Kiadó marketing vezetője minden fontosat elmond erről figyelemreméltó regényről, de el kellene érnem, hogy meghallgasd. Ehhez pedig írnom kell. Olyasmit, hogy ez egy igen jó regény. Behúz és visz magával. Csak hogy ezt nem biztos, hogy vállalod, Olvasó. Blankának szívügye ez a könyv. Nekem is az lett. De amikor ismerősöknek mesélek erről, mindannyian hátrahőkölnek. Ha mondom, hogy mi a könyvközponti témája, akkor rázzák a fejüket, hogy ez szörnyű és nehéz téma, és ők nem szeretnének erről olvasni. A hírekben sem? – kérdezgetem ilyenkor. – Hát ott sem – mondják -, de ott mégis belebotlanak gyakran. Vagyis benne van az életünkben. Szerencsére a mienkben közvetlenül nem (megkönnyebbült sóhaj), de nem tudjuk, hogy aki mellettünk áll, hurcol-e efféle emlékeket? Tehát mégis olyan probléma ez, amiről olvasni kellene, hogy aztán lehessen beszélni róla.

Szoktam azt is mondani erről a regényről, hogy bár elképzelni is kegyetlen azt, amit Jennie Melamed – egyébként a téma szakértőjeként, ám irodalmi igényességgel – leírt (egy szigetet, ahol a lányokkal mindez megtörténhet)-, de sietve hozzáteszem, kapunk azért egy kis rést. A befogadáshoz egy menekülési útvonalat. Hogy azt mondhatjuk nagyvonalúan:” ilyen butaságban, elzártan, külső hatások, ingerek nélkül tartott közösség/kolónia nem létezhet. Lehetetlen, hogy az apák azt gondolják, hogy ezt megtehetik. Kizárt, hogy az anyák úgy érezzék, nem emelhetnek szót ellene.” Aztán persze ezen is hosszan eltöprenghetünk…

Még azt is szoktam mondani erről a regényről, hogy vannak igazán szép és felemelő részei. Amikor a lányok – abban a rövid időben – felszabadultak lehetnek, hiszen gyönyörű a nyár, a napsütés. Azt persze nem nagyon mesélem el, hogy eközben mi jár a regény karaktereinek a fejében.

Azt sem felejtem el megemlíteni, hogy kicsit olyan ez, mint valami pszichothriller: idegesen várom, honnan bukkan fel a regényben az, aki ártani akar? Van-e olyan, akiben bízni lehet? Próbálom megérteni, ki hogyan jutott el odáig, hogy bántsa azt, akit legjobban kellene szeretnie? Meg azt is igyekszem felfogni, hogy a közösség – és a közös „vallás” – hogyan veheti rá a tagjait olyasmire, ami ellen egyébként tiltakoznának? (Ugye, milyen álságos kérdések ezek is?)

Aztán megsúgom néha azt is, hogy ez a regény a könyvek erejéről is szól.

Ennyit tudok tenni, mert azt gondolom, hátha elolvassa, és akkor ne vegyem el a Lányok csöndje adta megrázó élményt. Amit nem felejt el az olvasó. És nem is szabad elfelejtenie.

Itt egy részlet a témához kapcsolódó egyik fontos interjúból. Dr. Lazáry Györgyné (Barnahus ház) pszichológusaklinikai szakpszichológus és igazságügyi pszichológus szakértőt kérdezte Szpisják Blanka:

„- Mit gondol, a 2017-es évben valamiért tényleg megugrott a szexuális erőszak bűncselekmények száma, vagy csak a sajtóérdeklődés miatt érezzük így?

– 2013-tól két éven át Szombathelyen, munkatársaimmal egy nagyszabású projektben dolgoztunk, az áldozatsegítés volt a munkánk gerince. Megdöbbentünk, hogy mennyi megerőszakolt nő, zaklatott lány és főként nagyon sok olyan anya keresett meg bennünket, aki félve és szégyellve, de burkoltan arról beszélt, hogy 12 éven aluli lánygyermekét a család egy férfi tagja szexuálisan molesztálta. Projektünk keretében kisfilmeket készíttettünk, többek között a családon belüli erőszakról, amiket középiskolásoknak is levetítettünk. A filmek nézése alatt – általában három osztálynyi gyerekből – négyen-öten rosszul lettek, elájultak. Később elmondták, vagy sejtették velünk, hogy érintettek a családon belüli szexuális zaklatás által. Klinikai gyermek szakpszichológusként a gyermekvédelmi szakszolgálatban dolgozom. Napi munkámban érzékelem a szexuális abúzusok számának lineáris, évről évre történő emelkedését. Igazságügyi pszichológus szakértő vagyok 28 éve. Az elmúlt 4-5 évben megszaporodtak az olyan vizsgálataim, ahol apa, nevelőapa, nagypapa vagy más rokon lett megvádolva azzal, hogy abuzálta a gyermeket. 1968-ban, 8. osztályos koromban szembesültem először a szexuális abúzussal: osztálytársamat és két testvérét akkor már évek óta megerőszakolta az apjuk. A lányokat intézetbe adták, az apjuk pedig remélem börtönbe került. De az iskolában senki sem beszélt róluk, a téma tabu volt. A pályám elején, 40 éve, egy kamaszlány kért segítséget tőlem a megyei Gyermek-ideggondozóban: elmondta, hogy apja gyakran megerőszakolja őt és a nővéreit. Az anyjuk évek óta akkor már tudta, hogy mi folyik a családon belül, de azt kérte a lányától, hogy tűrjön. De a lány már nem bírta tovább. Behívattam a szülőket, akik szerelmesen összebújva jöttek a rendelőmbe – mindent tagadtak. Az intézmény pedig nem tett feljelentést… A szexuális abúzus titokban történik, amit a család és – hozzáállása és tabui révén – a társadalom is titokként őriz.”