Tavasszal nyílnak…
2016-11-15
Nápolyi regény
2017-04-01

Van-e élet a majdnem halál után?

A hegymászó társak magára hagyták a hegyen, mert alig pislákolt már benne az élet. Látták, hogy saját lábán lejönni biztosan nem tud, olyan magasságból viszont másként nem juthatott le. Weathers egy látomás hatására állt talpra, de nincs magyarázat arra, hogy átfagyott testét tulajdonképpen milyen erő vitte le a táborhelyre. A többiek még ezután is arra számítottak, hogy csak órái lehetnek hátra. 1996 nyarán indult el Beck Weathers a Mount Everestre, neki ekkorra már a mászás volt a legfontosabb, sem felesége, sem gyerekei, de még a munkája sem ért fel azzal a szenvedéllyel, ami a hegyre vitte. Valójában idemenekült – önmagától. Depresszióját csakis úgy tudta féken tartani, hogy új csúcsok, erőfeszítések lebegtek a szeme előtt, és ő mindent alá is rendelt ennek. A könyv mégsem egy csodás megmenekülés krónikája, hanem inkább szól a veszteségről. Arról, amit ott a hegyen elszenvedett, hiszen 8 társa halt meg – profi és amatőr hegymászók – a váratlanul rájuk szakadó hóvihar miatt.

„A csoportomhoz tartozó nyolc ügyfél és három hegyi vezető közül öten fel sem értünk a csúcsra. A többiek közül néggyel később végzett a vihar. Közéjük tartozott az expedíció vezetője, a 35 éves Rob Hall, egy kedves és jó humorú, legendás hegymászó képességekkel rendelkező új-zélandi férfi. Mielőtt halálra fagyott egy hóba vájt lyukban, közel az Everest csúcsához, Rob rádión szívszaggató búcsúüzenetet küldött Christchurchbe terhes feleségének, Jan Arnoldnak. Szintén odaveszett az apró termetű, negyvenhét éves Namba Jaszuko, akit én láttam utoljára, amikor azon a szörnyű éjszakán, eltévedve és összefagyva, a déli gerincen tomboló hóviharban összebújtunk, alig pár száz méterre a tábor melegétől és biztonságától…”

De Beck Weathers már korábban elveszített mindent, családja csak díszlet volt az életében. A feleség éveken át próbálta elfogadni vagy elviselni, hogy a férfi lényegében saját világában él, és nincs kapcsolódási pont közöttük, de épp, amikor az expedíció elindult, lemondott kettejükről közös jövőjéről. A könyv szerencsére nem csak Weathers nézőpontjából mutat rá a problémákra, hanem a barátok, a gyerekek, és a feleség szemével is látjuk a férfit, s azt a viselkedést, ami kívülről végtelen önzésnek tűnt. A jeges szélből, a hó borította hegyoldalból indulunk és egészen Weathers otthonáig jutunk el, sőt a szülői házig is, hogy valahogy megértsük, miért született meg ez a könyv most, 20 évvel később. Azért, mert számára nem az volt a legnagyobb próbatétel, hogy életben maradjon, amikor már mindenki lemondott róla, hanem az, hogy visszailleszkedjen a szerettei közé, akiket korábban tökéletesen elidegenített magától.

„Mindig is mélységesen szerettem a férjemet. De amikor Beck 1996 márciusában elindult a Mount Everestre – és ott töltötte a huszadik házassági évfordulónkat –, elhatároztam, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy magunkra hagyott minket. Beck csak a rögeszméjének élt, és már nem láttam reményt arra, hogy egyenesbe jöjjön a házasságunk. Egyszerűen nem voltam képes így élni tovább. Úgy tűnt, Beck önző módon elhatározta, hogy vagy így, vagy úgy, de megöli magát. Bár sosem ismerné be, azt hiszem, úgy indult el az Everestre, hogy félig-meddig meg volt róla győződve, ott fog meghalni. Éreztem, hogy fél, már akkor, amikor kikísértem a reptérre. Nem tudom, hogy azelőtt láttam-e igazán félni. Nem mondta ki, de az ilyesmit látni az emberen. A testbeszédén meg hasonlókon. Amikor Beck elment egy ilyen útra, sosem hallottunk felőle. Hetek múltak el egyetlen üzenet nélkül. Ha a házat velünk együtt elfújja egy tornádó, Beck még csak nem is értesült volna róla. De ezúttal nyitva tartotta a kommunikációs vonalat…”

Vajon súlyosan leromlott fizikai állapotban, eltorzult testtel és arccal újrakezdhető-e egy kapcsolat, ami már szinte véget ért? Miért kellene, hogy esélyt adjon az addig rideg tartáshoz szoktatott asszony ennek az elesett embernek? Szánalomból? Szeretetből? Kiutat talált-e a depressziójából Weathers most, amikor még a lélegzetvételnek is örülnie kell?„Olyan súlyos fagyási sérüléseket szenvedtem, hogy nem működtek az ereim. Megfagytak, és megteltek alvadt vérrögökkel. Azért nem tapasztaltam ödémát vagy duzzadást, mert teljesen elhaltak: nem voltak ereim, nem volt bennük folyadék. Ez borzasztóan megdöbbentett. Lényegében halott bábok lógtak az ujjaim helyén. Most – még – képes voltam mozgatni őket, mert az inak az alkaromig nyúltak. De a kezemnek annyi volt. Beck fiam és Charles White barátom átalakították a tévé távirányítóját, kis fadarabkákat ragasztottak rá, hogy meg tudjam nyomni a gombokat. Meghatódtam és el is szomorodtam ezen a gesztuson. Van egy nagyon okos barátnőnk, Yolanda Brooks, aki cégeknek ad tanácsot az épületeik akadálymentesítésében. Hozott pár könyvet, amelyekből meg lehet tanulni foggal gépelni meg egy csomó más eszközt használni. Minden egyes oldal azt bizonyította, mennyire képtelen vagyok gondoskodni magamról.”

Weathers kegyetlenül őszinte önmagát illetően. Nem akarja megnyerni magának az olvasót, nem akar feltétlenül szimpatikus lenni. Azt viszont eléri, hogy amíg őt kísérjük, ahogyan küszködik – és élcelődik egykori viselkedésén és visszatérése utáni kiszolgáltatottságán -, valahogy saját dolgainkon is gondolkodunk. Podcast: a szaklektornak érdekes módon nem a hegymászás leírása volt a legfontosabb a könyvben, sokkal inkább az, ahogyan a súlyos fagyási sérüléseket szenvedett Weathers lelke felengedett.

Fotó: speakerpedia.com