Mintha csak úgy séta közben elmesélné, mi volt. Nem azt, hogy mi történt, hanem, hogy mi volt. Hogy merre ment, merre nézett, hozzáért-e, megszólalt-e, hogy voltak-e fények, hogy jártak az utcán, hogy nyertek-e aznap, hogy hozzájuk csapódott-e valaki… A Felejtett álomban megtanulunk lelassulni, kószálni, cél nélkül ébredni, és ugyanúgy lefeküdni. Hagyni, múljon az idő, beszélni azzal, aki leül mellénk, elmenni vele, sőt hozzáköltözni, ha hív. A Felejtett álom szereplőinek nincsenek határozott terveik. Fiatalok. Még előttük az élet, gondolhatnák, de eszükbe sem jut, mennyi lehetőséget tartogathat nekik a holnap. A narrátor abból él, hogy régi könyveket ad el, és a nő meg a férfi – akikkel találkozik – nyerőgépek mellett töltik az időt. Ha nyernek, jó. Ha nem, úgyis jó. Mint valami furcsa gurítós játékban, a végtelenül magányos figurák összekoccannak, lehet, hogy egyfelé tartanak aztán, lehet, hogy a harmadik hátramarad, hogy majd egy újabb gurításnál, új alakok megjelenésekor ismét átrendeződjenek a viszonyok. A téli Párizs latyakos utcáin lépkednek fázósan, a nő Mallorcát emlegeti, majd odamennek, ha lesz elég pénz. Az olvasó azt gyanítja, sohasem lesz elég pénz. Mire eljutnak Londonig – csak a nő és a narrátor – már tudjuk, hogy Modianonál mi mindent lehet a rövid beszélgetések mögé gondolni. Felismerjük, hogy egy-egy illattal (szaggal) lényegében oldalnyi jellemzést foglal össze az író. Pontosan értjük, milyen ember az, aki sósborszeszt dörzsöl a bőrébe, vagy hogyan látja a világot, aki esténként étert szív, állítólag a köhögésére, de tulajdonképpen az életére. Modianonál egy-egy kép olyan erős, hogy szinte életre kel, halljuk medencékbe ugrálók csobbanását a strandon, érezzük a vízpermetet, a perzselő napot, miközben az asztal mellett bóbiskolunk, míg a többiek váltanak pár szót. Patrick Modianot olvasni különös élmény, nem érzelmeket vált ki, hanem állapotokat teremt bennünk.
A fordító Gulyás Adrienn azt mondja: „Nagyon sok olvasó, aki egyébként szereti Modianot, azt kérdezi tőlem, hogy lehetnek ezek a karakterek ilyen kidolgozatlanok, kétdimenziósak? Pedig ez nem véletlen. Az a fajta elveszettség, magányosság, ami áthatja ezeket a regényeket, az emberi kapcsolatok mulandósága, felszínessége – ezek szerintem Modiano saját élettapasztalatából jönnek. Azt lehet róla tudni, hogy a szülei zűrös életet éltek. Az apja a második világháború idején mindenféle feketézésben benne volt, az édesanyja pedig színészi álmokat kergetett, de másodrendbeli színésznő volt és maradt. Született két gyerekük, de nem igazán foglalkoztak velük, kiadták barátoknak, meg internátusba küldték őket, és a két fiú egymásnak volt a támasza. Egészen addig, míg Modiano öccse, 10 éves korában meghalt leukémiában. Az író maga is egy rejtélyes személyiség, ritkán ad interjút, nem áll ki nagy közönség elé, de egyszer elmondta, hogy ez az egy kataklizma volt az életében, ami őt alapjaiban megrengette és meghatározta, a testvére halála. Tehát az elhagyatottság érzés, és ez az óriási veszteség az, ami miatt hiába keressük a célt vagy az irányt a regényeiben.”
Ki tudja, ha nem kapaszkodik az írásba, mivé lett volna Modiano? A fordító szerint a Nobel-díjas (2014) francia író munkamódszere is elég sajátos. „Míg más írók fejében általában megvan a történet, vagy annak egy része, amiből majd megszületik a regény, addig Modianoban csak egyetlen kép vagy egyetlen mondat van meg, és írás közben maga is sötétben tapogatózik. Tehát az a fajta tévelygés kószálás, ami megjelenik a regényeiben, az írásmódjából is fakad. Mindeközben nagyon jól tud hangulatot teremteni félszavakkal, félmondatokkal, és érdemes megfigyelni a dialógusokat is. Minden dialógus egy mikrokozmosza a regénynek. Egyrészt nem kevés irónia van bennük, másrészt ott lapul mindegyikben az, hogy milyen erőviszonyok vannak a szereplők között. Nagyon jó író. Csak hozzá kell szokni az ő írói univerzumához.”
A Felejtett álom című regényt olvasva mindig felbukkant A kis Bizsu című regényének egyik alakja, egy lány, aki mintha az anyját látta volna Párizsban. Mintha az a kopott sárga kabátos asszony, a lány rég eltűnt és halottnak hitt anyja lenne. Követi messziről, aztán egyre közelebb merészkedve az idős nőt… A felejtett álom narrátora előtt is megjelenik Jacqueline alakja évtizedekkel később. Meg kell lesnie, nyomába kell szegődnie, mert fiatalkorából csakis rá akar emlékezni. Mindegy már, mi történt velük Londonban. Nem számít, hogy a gazdag ingatlankereskedő akkor pénzt adott Jacqueline-nak, biztosan nem ajándékba. Nem számít, hogy álmatlanul várta a nőt éjszakánként, míg egyszer csak nem jött többé. De vajon ennyi idő elteltével magához köthetné-e őt, aki mára a nevét is, a szokásait is, a jellegzetes gesztusait is lecserélte? Podcast: a fordító elmondja, miért mondhatták Modianora a Nobel-díj átadásakor, hogy az emlékezés írója?