Lázadni veletek akartam
2018-02-27
Már nyílnak a…
2018-03-09

Porlik, mint a szikla

 

“Ilont és két testvérét egészen a magyar fővárosig menekíti Székelyföldről az édesapjuk. Talán az emlékek elől, hogy feledni tudják a borzalom éjszakáját, hogy végre elhallgattassák az ablakba újra és újra leszálló, halálhírt hozó kuvik hangját. De nemcsak ellehetetlenített életük roncsait viszik magukkal a szekéren, hanem egy súlyos családi titkot is a szívükben. Ilon mélyre, nagyon mélyre temeti a titkot és a múltat, évtizedekig nem beszél róla. Sem a lányának, sem az unokájának, Amandának. A városszéli villa mellett lakópark nő ki a földből, új emberek érkeznek, új ismeretségek kötődnek, új barátságok szövődnek, kizökkentve Amandát megszokott, uniformizált – és egyébként meglehetősen pörgős, sikeres – életéből. Egy napon rádöbben, milyen keveset tud Ilon mamáról, a családjáról és önmagáról is. Most már kész meghallgatni nagyanyja történetét. Feltámad a múlt, megelevenednek az emlékek, amelyeknek a nyomába eredve Amanda nemcsak a család békéjéhez nélkülözhetetlen igazságot, hanem a szerelmet és saját jövőjét is megtalálja…” Megindító regény ez, és az olvasó érzi, hogy annak, ami Amandával történik, köze van a szerző életéhez. Bauer Barbarát természetesen megkérdeztem erről:

– Igen, több mint 10 évvel ezelőtt én is visszamentem… Pontosabban először jártam akkor Erdélyben, de igen, mondhatjuk úgy, hogy visszamentem az őseim földjére, mint a főhősöm, Amanda. Nekem a dédnagymamám jött onnan. A férjem mondogatta mindig, hogy így nem lehet élni, az nem létezik, hogy te nem mész vissza megkeresni a gyökereidet. Ezért indultam el.

– A regényedben szereplő Amandát jó ideig egyáltalán nem érdekli, amit a nagyanyja mond, hogy neki is dolga lenne a székely múltjával. Szinte elutasít mindent, ami onnan származik vagy arról szól…

– Az én dédnagymamám a népművészet mestere volt. Gyönyörű szőttesei vannak, de nincs egy sem a lakásunkban. Persze anyukámnál a szekrényben van néhány, de valahogy ezeket a – mondjuk így – kellékeket én sosem éreztem, hogy szét kellene szórni magam körül. Ahogyan Amanda, én sem gondoltam, hogy  ezen keresztül érzi az ember, kicsoda ő. Ezek csak tárgyak…

– Amikor Amanda útra kel végül, még nem is magáért teszi.

– Meg is mondja a nagymamájának, hogy elmegyek az emlékeidért.  Ott ül a szántóföldön, és fogalma sincs, mit keres ott. Aztán szépen jönnek a sugallatok, hallja a fülében a nagymamája történeteit, és egyre inkább húzza be a történelem, illetve a saját családjának a sora. Beül az autóba, és tudja, merre kell mennie, kivel kell beszélnie. Én is így mentem, Cengellérről indultam, előttem nyitva volt a térkép, a régi nagy térkép, tehát nem a Google Map, és jártam be a falvakat. Nagyon érdekes utazás ez, hogy mi mindenen mentek keresztül az őseink, amiről nem tudunk, de amik  apró lenyomatokat hagynak. Példaként szoktam mondani, hogy néha nem értjük, a szüleink, de főleg a nagyszüleink miért viselkednek úgy ahogy. Elteszik a maradékot, felhalmoznak… Van egy barátunk, aki Marosvásárhelyről költözött át, ő mondta, hogy neki liszt, krumpli, élesztő mindig van a spájzban. Mi akkor éppen építkeztünk, és én azon gondolkodtam, legyen-e egyáltalán spájz. Minek? Érdekes, mennyire másként gondolkodunk. Ezek olyan gesztusok, olyan lenyomatok a múltból, aminek nem értjük a jelentését, át is alakulnak az idők során, de hozzuk magunkkal, mert látjuk a szüleinktől, ők is látták a szüleiktől. Még az is lehet, hogy bosszantanak ezek minket. Hát minek felhalmozni, hiszen nem fenyeget éhínség! De a felmenőinkbe beivódott, és amikor az ember ezeket feltárja, megérti, az egy óriási előrelépés a családismeret, sőt az önismeret terén.  Az interjú további része meghallgatható a podcastban! A beszélgetésből kiderül az is, milyen titkokat fedez fel Amanda székelyföldi útja során.