Akkor is
2018-04-15
Rápillant…
2018-04-19

Messziről jött magzatok

Galgóczi Dóra

 

Honnan ered a születés, mi döntünk róla, vagy a gondolatot megelőzi a létezés? Idő, tér és érzések különös elegyében élünk, teremtőnek véljük magunkat, holott apró pontok részeként rezgünk a nagy gömb, a végtelen egészében.
Egy ikerpár világra kéredzkedik, arcukon az a bölcsesség látszik, mint minden újszülöttén, mielőtt kerekded csecsemőkké válnak. Felfedezheti minden édesanya és apuka, de elgondolkodtak már rajta, vajon honnan hozzák ezt a tudást? Ami sokkal több, mint amit majd itt a földi létben tanulhatnak. Több és más, mert benne rejlik a létezés lényege. Az érkező újszülöttek érzékeivel látva a világot olyan ajándékot kapunk, amit máshonnan hiába várnánk: az igazi tudást, túlmutatva a tapasztalaton. Ez az ő titkuk, és átadják, ha megengedjük nekik – a podcastban Galgóczi Dóra arról beszél, hogyan született ez a különös könyv, milyen szerepe van szövegben a sajátosan értelmezett geometriának, és miként változott az ő elképzelése az életéről…

Az interjú után – ízelítőül – érdemes ezt a rövid részletet is elolvasni a kötetből:

“Gyerekként úgy képzeltem, a mielőtt-miután teljesen sötét. Hiába mondták, dehogy, az az
örök fényesség. Hogy lehetne? Amit nem ismerünk, az csak fekete lehet, semmiszerű,
félelmes. Ki tudja, kik laknak ott, és jaj, nem akarok odakerülni, nagypapám mit keres ott,
ahelyett, hogy maradt volna. Drágám, onnan jöttünk, oda megyünk vissza, ez a rendje. Az
életnek.
Csak-csak elfogadtam, a meg nem értésbe beletörődve. De, hogy érkezni is onnan lehet, sőt?
Azt addig nem értettem, míg ti nem üzentetek. Hogy már léteztek, holott akkor nyoma sem
volt még osztódó petesejteknek. Ha kérdezik, azt mondtam volna: babákat várok, de csak úgy
másfél év múlva fognak megszületni. Hangosan nem mertem, még kinevetnek. Kihagytad a
felvilágosító képeskönyveket? Már azokban is világosan ott áll, hogy hány hónapig tart. Igen,
de a könyvek csak a dupla csíkot meg a négydéseket ismerik. Amit mi tudtunk, azt nem értik-
érzik, vagy csak félnek bevallani. Én is megdöbbentem, honnan veszem ilyen biztosra? Csak
álmodozás, ne dőlj be, söpörtem távolabb a képet eleinte. Amit szeretnék, azt vetítem itt,
semmi ezoterikus izé. De mégis. Más volt, egészen más, mint mikor vágysz egy új kabátra, és
már látod magad benne a tükörben, érzed a melegét, a próbafülkében kellemetlenül fülleszt,
de milyen jó lesz majd a zimankóban.
A mi próbafülkénk melege úgy tört rám, mint vulkán a jég alól. Repedt a való, fanyar füsttel
égett a múlt bőrköpenye. Alatta friss a vér, vad táncot járnak a sejtek. Jó így fájni, nem kell a
régi langyosság! Akkor megértettem, ti vagytok. Még nem itt, de a távolnál is közelebb. Majd
jöttök, ha kiválasztottátok az óra-percet. Miért siettetnélek? A bizonyosság nyugalma járt át,
nem számítottak többé a naptár lapjai. Láttalak benneteket, milyen furcsa – nem is kis
csecsemőként, ahogy a tervezgetett babákat képzelni szokás. Inkább fiatal felnőtt arcotok
rajzolódott. Te, keskeny, határozottan ívelő járomcsonttal, finom szálú, hullámos, sötétszőke
hajjal. De ami leginkább megfogott, a szürkészöld szempár. Épp olyan, mint Apáé, de női
titokzatossággal villan.
És te, a te szemeidben az enyém vet tükröt. Csak nem olyan nyugtalanul kereső, hanem
férfiasan kiszámítható. Mondanál valamit, de úgy döntesz, felesleges. Tudom. Ilyenek lesztek
itt, huszonvalahány év elteltével. Addig pedig…? Köszönöm. A bizonyosságot, amit még
semmilyen tesztcsík nem mutathat, mert ott, ahol várakoztok, egészen más csík húzódik. A
fehér fény. Ezentúl mindig a mostban vagyunk.”