Az emlékezés írójától
2017-04-07
Lista az életről
2017-04-15

Kísértethajó a ködben

Mielőtt beköltözöl egy házba, ismerd meg a múltját! Különösen fontos intelem ez, ha kétszáz éves épületről van szó, hiszen az ilyennek már recsegnek-nyikorognak a gerendái, a lépcsői, az ilyennek már lelke van, sőt kísértetei vannak.  Az előbbi hangokkal, amelyek leginkább éjszaka, a nagy csendben zavaróak, még együtt lehet élni, ám a szellemekkel sokkal nehezebb. Barbara Erskine-nek a csodálatos kelet-angliai Suffolkban játszódó regényében nem elég, hogy éjjel el-elmozdulnak a helyükről a bútorok, a ház még rémálmokat is hoz a lakóira, akiknek élete egyébként is meglehetősen megváltozik, amint berendezkednek. Mintha valami sajátos erő befolyással lenne a kapcsolataikra, érzelmeikre, szándékaikra.

Hiába menekült fejvesztve a korábbi házaspár a Deben folyó partjához közeli – egyébként impozáns és kényelmes – családi házból, a következő pár, Zoé és Ken mit sem törődnek a szóbeszéddel. Maguk mögött hagyják munkájukat, meg a londoni pörgést, s mivel a férj szenvedélye a vitorlázás, nagy várakozással kezdik meg új életüket a réges-régi pajtából kialakított épületben. Lassanként megismerkednek a szomszédaikkal – nincsenek sokan -, és elviselik a közelben lakó Rosemary váratlan látogatásait, pedig ő a legbosszantóbb figura a környéken. Senki sem érti, miért akar mindenáron túraútvonalat, gyalogösvényt nyitni mások birtokán, épp olyan területen, ahol ember még nem haladt át eddig: a Holtak Mezején. Az új lakók előbb-utóbb minden furcsasághoz hozzászoknak, kivéve talán a legváratlanabb pillanatban leszálló tejszerű ködöt, és a köd mögött elősejlő, szélcsendben is dagadó vitorlákkal haladó, legénység nélküli viking hajót…

Adott tehát a látszólag kiegyensúlyozott házasságban élő  Zoé és Ken, néhány fura helybeli, köztük megzabolázhatatlan és jóindulatúnak egyáltalán nem nevezhető kamaszok, valamint egy vonzó, titokzatos férfi, Leo, csúnya sebhellyel az arcán, továbbá adott a kiszámíthatatlanul változó folyó, és ráadásként egy ősi átok. Barbara Erskine a történelmi fikciós regények műfajának rendkívül népszerű mestere három szálon vezeti az olvasót. A napjainkban Suffolkban lakó karakteres figurák mellett megismerkedhetünk a viktoriánus korban ugyanitt élő, köztiszteletben álló patkoló kováccsal Daniellel, illetve az angolszász időkben ugyancsak ezen a vidéken dolgozó Eric nevű kovácsmesterrel, aki épp egy varázserővel bíró, pogány szokásrend szerint készülő, kivételesen szép kardon végzi az utolsó simításokat. Daniel is, Eric is tisztes házas emberek, mindkettejük felesége gyermek után sóvárog, és úgy tűnik, egyiküknél sem hiába. De a regényben nem csak ez a momentum köti össze a különböző korokban élt szereplőket – hiszen Zoé is gyerektelen egyelőre -, további párhuzam, hogy mindenütt van egy harmadik, aki erőszakkal férj és feleség közé állna. Ugyan a mai történetszálban nevezhetjük ezt a helyzetet inkább „unalomból elkövetett hűtlenségnek”, ám a múltbeli férfiak és nők sorsát megpecsételi az alárendelt helyzetük és a felsőbb osztálybeliek szeszélye.

A szerző részletesen és élvezetesen mutatja be a 150 évvel ezelőtti viszonyokat, elidőzünk a patkoló kovácsnál, belesünk a pajtába, megismerjük az ott folyó munkát, az egyszerű emberek mindennapjait, mindemellett belelátunk az uradalom birtokosának és vele elégedetlen, mindenre elszánt fiatal feleségének életmódját is. Ugyanígy fejezeteken át várjuk, figyeljük, amíg Eric – ezer évvel korábban – teljes önmegtartóztatásban, megszállottan dolgozik, rója a rúnákat, titkos jeleket a kardra, és arról álmodozik, hogy ez a csodálatos fegyver diadalt hoz urának a harcban. Sejteni lehet, hogy ez a ráolvasással, varázslatokkal készülő kard lesz majd minden bajok forrása. Ahogyan egyre biztosabbá válik az is, hogy semmi jót nem hozhat az itt-ott előkerülő ezeréves rút termékenységi szobrocska, és hogy nem véletlenül jelenik meg a ködben újra és újra a kísértethajó.

Az írónő nem csak a történelmi kulisszák között vezeti biztos kézzel az olvasóját, de kiválóan adagolja a feszültséget is: nem rémisztget a kísértetekkel, hanem egyszerűen olyan atmoszférát teremt, úgy írja le a házat, az angliai tájat, és a folyót, hogy az ember egyszerre vágyik is oda, de közben állandóan bizsereg a tarkója. Egy idő után ugyanis pontosan tudja, milyen nyomasztó, félelmetes érzés az, amikor váratlanul körülöleli a tejfehér áthatolhatatlan köd…

 

„A szellemek megérdemlik, hogy komolyan vegyék őket” – írja Barbara Erskine saját weboldalán, ahol őszintén vall a kísértetekhez fűződő élményeiről és kétségeiről. Gyerekkorát áthatották a kísértethistóriák: nagyapját állítólag a barátja szelleme mentette meg Indiában a dzsungelben, nagyanyja pedig ír származású lévén rengeteg történetet mesélt. Így hát az írónő egyszerűen elfogadta a szellemvilág létezését, s bár bizonyosságot nem szerezhetett, mégis úgy érezte, minden ház, amelyben valaha lakott, kísértet járta épület volt. Ez persze nem meglepő, hiszen Anglia több száz éves épületei, fogadói, kastélyai mind hajdani lakóikról mesélnek, akik erőszakos halált haltak. Egyébként Anglia szinte minden régiójának megvannak a saját „ismert” szellemei. A legenda szerint Suffolk megyében pl. egy fekete bozontos, vicsorgó – sokak szerint – ló méretű kutya kísértete tartotta rettegésben a helybelieket, és ugyancsak Kelet-Anglia ismert kísértete a Tiddy Mun nevű koszos rongyokat viselő öregember, aki pestissel átkozta meg a környék lakóit a felett érzett dühében, hogy le akarják csapolni a mocsarakat (17. század). Zokogó asszonyok kísérteteiből sincs hiány e vidéken, Madame Pigott például a szülésbe halt bele – miután megátkozta semmirekellő, hűtlen urát -, és eleinte csak a férj háza előtt kísértett csecsemővel a karjában, később sötétedés után már az utazókat sem lehettek biztonságban tőle. Barbara Erskine saját kísértetekkel dolgozik, kitalált történeteinek szereplőit  Nagy-Britannia különböző korszakaiba helyezi – különösen tekintettel a kelták korára -, regényei napjainkban élő figurái pedig többnyire arra hivatottak, hogy segítsenek a holt lelkeknek nyugalomra találni.

Ez a cikk a Könyvjelzőben jelent meg. Barbara Erskine-ről és az angliai kísértetekről érdemes még többet olvasni! Klikk!