Kis piros székek

„Mesteri tanulmány a gonoszságról és az újrakezdés képességéről – a sötét tónusokat szépen ellensúlyozza O’Brien költői stílusa, az érzékelhető világ eleven megjelenítése a szó erejével.” (Financial Times)

A podcast-ban Tönkő Verát, a Park Kiadó főszerkesztőjét kérdezem a könyv titkairól.

Ez a két idézet pedig megmutatja, olyan könyv ez, ami feszültségben tartja az olvasót, és érzékennyé teszi dolgok iránt, amelyeket egyébként kényelmesebb kizárni a gondolataink közül, pedig …

VLAD

„Míg figyel és vár, Vlad doktor fölidézi felesége utolsó levelét, amelyben az áll, hogy nem szabad tovább levelezniük, mert egyre veszélyesebb. Leírja a házkutatásokat – hogyan forgatták föl az összes helyet, ahol Vlad az eltűnése után lakott –, végül pedig könyörögve kéri, hogy adja föl magát. Nem, nem, drágám. Ha föl adom magam, nem egy tökkelütött rendőrnek adom föl egy írországi erdőben. Aztán a szeretőjére gondol, akivel az okkultizmus iránti közös érdeklődés hozta össze, azokra a szép, sötét fürtjeire, a gyöngédségére, a fehér uszkárjaira, és hogy talán ebben a pillanatban is sétáltatja őket egy mellékutcán, és ő is rá, Vladra gondol. Az utolsó két évük együtt – akkor ő még szabad ember volt – boldogan telt, Vlad nyíltan mutatkozott bárokban, ünnepelték, a falakon mindenhol az ő képét lehetett látni, sokszor terepszínű egyenruhában, és mindenki tudta, ki ő. Visszajön a tökfilkó, most még bosszúsabb, mert valószínűleg nincs térerő, nem tudta elérni az irodát.

– Hadd nézzem újból az igazolványát – mondja, és ezúttal, miután jó alaposan megnézte Vlad papírjait, elővesz egy kis jegyzetfüzetet meg egy golyóstollat, hogy följegyezze a gyanúsított vallomását.
– Miért kell vallomást tennem?
– Mert azt mondom.
Magabiztosan adja meg a nevét, korát, foglalkozását, elmondja, hogy Alexandriában született, ebben és ebben az országban tanult, ebben és ebben a balkáni országban élt, itt és itt tanult felsőfokú intézményben, megemlíti a városokat, ahol kitüntetést kapott, végül közli Cloonoilába érkezésének pontos dátumát. Emlékezetből felsorolja – latinul, franciául és angolul – az általa behozott gyógyszereket, ehhez érvényes engedélye van. Persze Természet
Anyánk is rengeteg gyógyszerrel szolgál növények formájában, és ezeket épp itt a környéken, ezekben az erdőkben szokta begyűjteni. Fűz, pitypang, macskagyökér, moha, nem beszélve a moszatfürdőhöz használatos tengeri moszatról, mely utóbbit más növényekkel egyetemben korán reggel a legjobb szüretelni. Többször is meg kell ismételnie, amit mondott, mert az írnoknak nem ismerősek a szavak, majd a komédia betetőzésére kifogy a
tinta a golyóstollából, megnyalja, úgy még sikerül leírnia néhány szótagot, de végül kénytelen elfogadni foglya töltőtollát. Vígjáték lenne ez, ha nem másodperceken múlna, azaz Vlad doktor nem érezné úgy, hogy bármelyik pillanatban fény derülhet valódi személyazonosságára.
– Letartóztatom. – A rendőr hangja olyan, mint a villámcsapás. Letartóztatom. A doktor egy fatörzsnek támaszkodik, és legmeggyőzőbb modorában tiltakozik, úgy beszél, mint nyájas apatévelygő gyerekével, ha rosszban sántikálna, mondja, aligha jött volna fényes nappal és tizenöt gyerekkel. Csak egy gyereket hozott volna el, azt is autóval és a sötétség leple alatt.
– Dragan – ismétli a rendőr, majd azt kérdezi, különleges-e ez a név, mire a doktor fölvilágosítja, hogy a Balkán-félszigeten, Erdélyben és Ukrajnában se szeri, se száma a Draganoknak.
– Rokonságban áll a Drakulával? – kérdez tovább a másik.
– Nem… de érdekes ötlet – feleli Vlad, majd szemérmetlen merészséggel teszi hozzá: – Egy sánta farkaspásztor tiszteletére vettem föl ezt a nevet. – Fölvettem, nem pedig az vagyok, de a nagypofájú fajankó nem érti el. Vigyázz a gőggel, figyelmezteti egy belső hang, és eszébe jut egy kódolt üzenet is, amelyet a napokban kapott: lehet, hogy ellenségeid már a nyomodban vannak…”

FIDELMA

„…azt játsszák, hogy folyton lekérik, szabad?, s úgy dobálják Fidelmát egymás között, mint egy rongybabát. Az egyik beszélget vele, néha sértegetőn, a másik nem.
– Hiányzik a barátod? – kérdezi Medico.
– Nem tudom, miről beszél.
Medico meghúzza a vodkás üveget, aztán továbbadja a barátainak, de Fidelma is kér, ezt csak részegen lehet kibírni. Azt hiszi, meg akarják erőszakolni, de téved. Medicónak és társainak Vlad kell, rajta akarnak bosszút állni, ezért jöttek.
– Azt hittem, vértestvérek – mondja Fidelma.
– Azok voltunk, azok voltunk a Preventivánál, vigyáztunk rá, védtük, gondoskodtunk a biztonságáról… Mi mindent és mindenkit elveszítettünk, szülőket, elvtársakat, földet. Aztán jött a béke, az átkozott béke, és ő nagyot szakított. Üzletelt a feketepiacon, cigarettával, benzinnel, szesszel… Cementje, fája is volt, amiből házakat, sok házat épített. Nekünk semmi sem jutott. Ő a nagykutya, saját érdekét nézi, minket leszar.
– Erről én nem tehetek – mondja Fidelma.
– De jól érezted magad vele, nem igaz?
– Hagyja abba ezt a játékot.
– Még csak most kezdtük, ribanc.
– Ha bántanak, azzal nem jutnak előbbre.
– Mindent elpusztítunk, ami az övé… kinyírjuk a macskáját. – Azzal képzeletbeli pengét húz el Fidelma torka előtt.
– Ne öljék meg – mondja Fidelma, és keze ösztönösen elindul a hasa felé, de ebben a pillanatban tudja, elismerte a terhességet, és megpróbál kihátrálni a helyzetből. A férfiak fogdosni, tapogatni kezdik, van-e Bambi-tetkó a hasán, kérdezik, és forgatják, oldalról is szemügyre veszik. Fidelmának eszébe jut Tyrone tanácsa, hogy legyen kedves, és elmondja, hogy látta az ultrahangot, a koponya még ki sem alakult, olyan az egész, mint egy kis ebihal, igazán nem
árthat senkinek.
– Blabla blabla blabla.
– Vetéld el. – Fidelma kétszer hallja a szót, mely úgy rezeg a levegő részecskéiben, mintha az egyik megvilágítatlan sarokban bujkáló jós mondta volna ki…”